A nevem Rebecca. Rebecca Weis. Jelenleg egy manhattani árvaházban élek, cseppet sem jó körülmények között. Édesapám, Fred Weis még a háborúban életét vesztette.. Anyám valahol Franciaországban raboskodik.. Már 1948-at írtunk.. meglepő, hogy 3 éve lakom itt. E történet írásával az a célom, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és kikerüljek a nyomornegyedből, emellett példát szeretnék szolgáltatni minden bátortalan árvának arra, hogy igenis létezik kiút ebből a pokolból…
- Rebecca! Asztalhoz! – szólított meg az egyik nevelőnő, aztán kopácsoló léptek után, nyílt az ajtó, és Miss Ackermann lépett be, majd különös tekintettel végigpásztázott. Ruhája csapzott volt, akárcsak az enyém, és hozzám hasonlóan ő is német származású volt. Férje apámmal együtt harcolt a fronton, gyermekei a tengerentúlon nevelkednek intézetben. Szemében mindig ott csillogott az aggodalom, és a törődés. Neki szerencséje volt, hogy nem rabként szállították ide, hanem mint nevelőnő, mert értett a gyerekekhez. Rám mindig is különös gondot fordított, de a vezetőség fürkésző szemei előtt, én is csak egy átlagos árva voltam számára.
- Máris megyek Miss Ackermann.
Felálltam az íróasztaltól, amit 4 társammal együtt használtunk felváltva, általában tanuláskor. Mi mind nehéz sorsúak voltunk, a háborúhoz nem volt semmi közünk, mi csak élni akartunk.
Indultam az ajtó felé, hogy lesétáljak a menzára, ahol mindnyájan étkezni szoktunk, s közben Maria – mert így becéztem Miss Ackermann-t, ha senki nem hallott – gyengéden megsimogatta a vállamat. A menza hatalmas helysége már tömve volt gyerekekkel, csupán egyetlen szék állt üresen. Ez volt az én helyem. Mindentől, és mindenkitől elzárva, egy csendes sarokban. Engem senki nem szeretett. Származásomnál fogva azt hitték, hogy én nagyravágyó vagyok. A legtöbb társam paraszti családból került ki, nekik az árvaház nyaralás volt .. de nekem?
Én rózsaszín ködfelhőben éltem eddig minden napomat, a csodálatos, napfényes Münchenben.. távol a világ zajától, egy takaros kis kastélyban. Tehetős család sarja voltam, ezt nem is tagadom, de még mindig nem tartoztunk, a legtehetősebbek közé. Imádtam a régi életemet, imádtam a játszópajtásaimat, a szüleimet.. mindent ami csak a háború előtti időszakhoz kötődik.. „Háború”.. a szó gondolatára könnyek szöktek a szemembe. Egy olyan esemény, amely mindent felborított, ezrek életét tette tönkre, és … elvitte aput. Halála úgy fájt, mint eddig talán soha semmi. Közös életünk során sem túl gyakran találkoztunk, mert ő mindig csak utazgatott, de én mindig felnéztem az én nagy, és okos apámra.. aki már nincs. Idekerülésem óta sok mindent megértettem, és átgondoltam. Az utóbbi 3, árvaházban eltöltött évem keményen megedzett.
Könnyeimmel küszködve próbáltam elfogyasztani nem túl bő ebédemet, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet ordítozza. A leggonoszabb nevelőnő hangja töltötte be a teret, aztán én is felkaptam a fejem következő mondatára …
